Egy Wes Anderson-filmet nem lehet szó nélkül hagyni
Az értelmezési lehetőségek Matrjoska (матрёшка) babája. Az új film, a Föníciai séma is.
Már az előző Wes Anderson-film is olyan volt, hogy nem egyből estek le bizonyos tantuszok. Sőt, az Asteroid Cityt kétszer is láttam, és egyáltalán nem volt baj, hogy újra megnéztem. Persze a Wes Anderson-filmek általában is olyanok, hogy idővel fedik fel a különféle rétegeiket, de ezek az utóbbiak most már nagyon olyanok. Még az is lehet, hogy a rendező szerelmes lett a saját Wes Andersonságába, és csúszik befele (vagy lefele) a modorosságba, jegyzem meg zárójelben. Az, hogy egyre referenciálisabb lett, viszont egészen biztos.
Ez a mostani, a Föníciai séma egyébként biztos, hogy nincs az öt legjobb Anderson-film között, sőt valószínűleg a Wes Anderson-toplista alsó régiójában tanyázik, de egyáltalán nem borzalmas és nézhetetlen, mint ahogy azt többen is állítják. Ami azt illeti, én is zúgó fejjel jöttem ki a moziból, hogy mi a lóf*szt láttam, és ha ez így is maradt volna, akkor egyszerűen csak elkönyvelem az új Wes Anderson-mozit egy simán csak rossz filmnek, és ennyivel el is van intézve a dolog.
De nem ez a helyzet.
Egy Wes Anderson-film egyfelől posztmodern vagy posztmodern-jellegű alkotás, olyan értelemben, hogy, mint egy posztmodern szöveg esetében, nem a történetmondás, hanem maga a szöveg, ez esetben pedig nem kizárólag a filmes történet elmesélése, hanem maga a film, mint forma a tevékenység tárgya. Akörül zajlik a matatás. A sokat emlegetett Wes Anderson-tónusok, a képi világ, a színek, a jellegzetes megoldások, az apró kis bizbaszok, a nagy műgonddal megalkotott saját univerzum. Még egy kurva dobozcímkét, ami alig látszik a vásznon, de annyira azért mégis látszik, hogy észrevegyem, szóval még azt is nagy műgonddal készítenek el. Ha az nincs rendben, borul az univerzum, fölbomlik a mindenség rendje. Tényleg egy komplett világ van itt felskiccelve, de ez nem újdonság.
Másfelől meg rétegzett és szimbolikus, utalások utalásai, filmnyelvi Matrjoska (матрёшка) baba ez. Nem is meglepő, hogy egy csomó értelmezés később ugrik, ugrott be. Például, hogy a film megidézi a korai James Bond-filmek főgonoszait, a Dr. Strangelove-féle disztópikus fekete komédiákat (a kerekasztalnál üldögélő titokzatos társaság, ugye), a Keresztapát, hiszen Zsa-zsa Korda, a Benicio del Toro által alakított főhős tiszta Don Corleone, a lánya, az apácának készülő Liesl (Mia Threapleton) – a film legjobb karaktere – meg egy, a sötét családi bizniszbe akaratán kívül belesodródó csaj-Michael Corleone.
Ráadásul nem csak apáca van itt, hanem egyenesen a Mennyország – többször is ellátogatunk oda, ahol többek közt Isten fogad bennünket Bill Murray képében. Igen, igen, a Wes Anderson-filmekre jellemző, lassan kötelező sztárparádé, Tom Hanks is beköszön. További szerepekben Michael Cera, Charlotte Gainsbourg, Willem Dafoe, F. Murray Abraham, Scarlett Johansson, Benedict Cumberbatch.
De eszembe jutott a Föníciai sémáról a Casablanca is, Marseille Bob, azaz Matheiu Amalric remekül hozza a félvilági kikötői csempészt, és ha már ezeknél a szerző-mozgó alakoknál tartunk, állítom, hogy Zsa-zsa Korda, és a Bereményi-féle Eldorádó Sanyi bácsija (Eperjes Károly) mint párhuzamosok a végtelenben találkoznak.
Az pedig végképp később ugrott be – de, amikor eszembe jutott, akkor nagyon nevettem –, hogy az, ahogyan a szabályokra fittyet hányó Zsa-zsát az a bizonyos kerekasztalt körbeülő, komoly társaság, melynek a vezetője bizonyos Excalibur, azzal próbálja móresre tanítani és tönkretenni, hogy felveri a világpiacon a szegecsek árát, hát az tiszta EU-Orbán, EU-Trump, demokraták-Trump. Az a mai nemzetközi politikai klíma ironikus metaforája.
Azt akartam ide a végére írni, hogy a Föníciai séma nem igazán jó film, közben meg mégis érdemes megnézni, mert valahol így is igen szórakoztató, és mégis csak egy jelentős szerzői ouvre része, de most, hogy újra átolvasom, amit írtam, már nem pontosan tudom, mit mondjak róla. Mondom inkább azt, hogy egy Wes Anderson-film mellett továbbra sem lehet szó nélkül elmenni.
