Nagyon vártam ezt az albumot, a szigetes koncert után még inkább. A tegnapi megjelenés előtt kiadott négy kislemezdal ismeretében egyáltalán nem vagyok meglepődve azon, hogy a Fontaines DC új nagylemeze, a Romance nagyszerű, közel tökéletes (a producer James Ford, aki korábban többek közt a Blurrel, az Arctic Monkeys-zal, a Depeche Mode-dal, a Foals-zal, vagy Beth Gibbonsszal dolgozott). Valamint az sem ért váratlanul – hiszen már a kislemezeket hallgatva is pontosan lehetett érezni a markáns változást –, hogy a zenekar nem ismétli önmagát, sőt kifejezetten bátran mert újítani. A dublini együttes zenéje azonban úgy lett némileg más, hogy közben megőrizte a lényegét. A kísérletezés vagy a változás alatt a legtöbbször azt értjük, hogy egy zenekar (vagy előadó) bátrabban, esetleg szélsőségesebben mer fogalmazni, vagy éppen eldobja a tutit, a nyerő formulát. Ez esetben az történik, hogy Grian Chattenék úgy poposodnak, szélesvásznúsodnak és stadionosodnak, úgy hagyják el a járt utat, hogy egyetlen centit sem engednek a minőségből és a vagányságból, valamint úgy hoznak be új zenei megközelítéseket, úgy színesednek, hogy cseppet sem sérül a zenéjük konzisztenciája és egysége. Feszül a keret, de nem esik szét. Mernek nagyok lenni, de tudnak továbbra sem közhelyesek lenni. Mernek közérthetők lenni, de nem vesztik el az élüket. Nagy dolog, ezt elég sokan el szokták szúrni. A nyitó, címadó dal olyan, mint egy Depeche Mode-szám, a Black Celebration-, a Music For The Masses- vagy a Songs Of Faith and Devotion-korszakból, aztán a megszokott sötét, posztpunkos gitárzenei megoldások közé keverednek vonósos lírai elemek is, megkapó balladák, és kifejezetten slágeres gitárpop-fordulatok is (sőt, még hiphopos ügyek is, de azt már konstatáltuk a Starbustert hallgatva). A Bug című dalt a Head On The Door korabeli Cure is írhatta volna, az In The Modern World levakarhatatlan hipersláger melankóliával nyakonöntve. A Sundowner tágas és légies dreampop, a Death Kinkben Kurt Cobain köszön vissza. A lemez végén aztán a Favourite koszos, MTV-s gitárpopja még egyszer aláhúzza a Romance kilencvenes évek-hangulatát. És van benne James Joyce-ozás is: a Horseness Is The Whatness idézet az Ulyssesből, „Horseness is the whatness of allhorse. Streams of tendency and eons they worship. God: noise in the street: very peripatetic”, azaz „A lóság minden lovak minéműsége. Tendenciák áramlatait és eónokat imádnak. Isten: lárma az utcán: nagyon peripatetikus”.
Az albumdiznájn is príma: az emberarcú, szívalakú, szomorú, könnyező, giccses és tragikus rózsaszín lufi egyben mond el mindent. A zenekari fotók meg a Fat Of The Land körüli Prodigyt is eszünkbe juttatják.
Az idei évre is jutnak jó zenék, az viszont egészen biztos, hogy a nagy masszában olyan kontúros, olyan hatásos, olyan nehezen megkerülhető, olyan messziről is jól felismerhető zenekar, mint a Fontaines DC, kevés van. Vagy talán alig van olyan, mint ők. Szerintem ez *****, és évlemeze-gyanú.
