Hallottam 2025 első nagyon jó lemezét

A Szlovéniában élő amerikai Chris Eckman hozta össze. És akkor beszéljünk egy kicsit róla.

Negyedszer hallgatom már Chris Eckman amerikai dalszerző-énekes The Land We Knew the Best című új nagylemezét. Először azért, mert kíváncsi voltam rá, másodszor, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg olyan nagyon jó-e, mint ahogy elsőre tűnt, harmadszor azért, mert tényleg olyan jó, és akkor miért ne hallgatnám meg még egyszer. Negyedszer pedig azért, mert, gondoltam, kihagyok pár órát, aztán teszek egy utolsó utáni utáni próbát, hogy csak a lelkesedés vitt-e, vagy tényleg olyan jó ez a lemez.

Tényleg.

Egyébként is az van, hogy az egységnyi kulturális teljesítményre fordított idő mostanában egyre kisebb. Nem nyavalygás, leíró jelleggel mondom. Mivel mindenből annyi van, filmből, zenéből, könyvből, ritkán térünk vissza egyvalamihez többször. Valamikor réges-régen, a szinte sosem volt, özönvíz előtti huszadik században, mondjuk a kilencvenes években egy darab film, egy darab lemez, egy darab könyv hosszabban hullámzott az egyes emberben, de nem csak az emberben, a kisebb-nagyobb közösségekben is, baráti társaságokban, hasonlókban is. Koncentrikus köröket írt, lusta hullámokban terjedt tova a befogadás bennünk is, köztünk is. Csak ma tűnhet különösnek, ha hosszan babrálunk egy új valamivel, ha visszatérünk hozzá, nézegetjük innen is, onnan is. Hol van már a lassú, analóg élet, mondhatnám teátrális fölszólamlással: az azt, mármint a lassú életet megcélzó – ez is milyen szó már – ideológiákat, slow life, is áthatja a modorosság és a giccs. Outdoor, cottagecore. Jaj, már.

Na, de vissza a tárgyra. Chris Eckman új lemeze. Hogy mi ez, azt nem nehéz körberajzolni. Lassacska, melankolikus country-folk-americana, kinek mi tetszik. Eckman előéletét ismerve nem is igényel különösebb magyarázatot, hogy miért azt halljuk, amit. A Seattle-i zenész kilencvenes években The Walkabouts nevű zenekarával vált ismertté – jó, pontosabban: vált ismertté egy réteg számára. Nagyjából ugyanezen a csapáson haladtak már akkor is, Johnny Cash, Neil Young, Townes Van Zandt jelentették a fő inspirációt, de eszünkbe juthatott róluk Nick Cave, Scott Walker vagy Leonard Cohen is. Egész sokáig ugyanaz a kiadó, a Sub Pop adta ki a lemezeiket, amely a Seattle-i grunge-hősök kikeltetője is volt. Scavenger című lemezükön Brian Eno, a Satisfied Mind című feldolgozásalbumon pedig az REM-gitáros, Peter Buck dolgozott velük. A zenekar a 2010-es évek elejéig működött, Eckman 2000 után Szlovéniába költözött, oda nősült, felesége tanulmányai miatt ott telepedtek le, aztán ott is ragadt.

Az első „szlovéniai” lemeze, a Novi Svet az azonos című sorozathoz készült, instrumentális darabokat hallhatunk rajtuk, markáns az elektronika, mondjuk azt, hogy amit hallunk, az downtempo. Két dalban Chris felesége, Anda Eckman hangját halljuk, egy dalban pedig – tadamm! – a dub-legenda, Lee Scratch Perry szólal meg. Előtte már készített két saját nevén kiadott albumot (A Janela, 1999; The Black Field 2004), a Novi Svet után pedig jött a Nick Cave and The Bad Seeds felől ismerős Hugo Race-szel és Chris Brokaw-val életre hívott Dirtmusic, ami ugyancsak a folk és a country sötét oldalán kóvályog. A Dirtmusic cím nélküli bemutatkozó albuma 2007-es és nagyon szép, a következő album, a mali Tamikresttel készített BKO viszont még annál is jobb, sőt, egészen zseniális (a Velvet Underground All Tomorrows Parties című klasszikusának desert blues-osítása egészen bravúros), és ugyancsak nagyszerű az ugyancsak „afrikás” 2013-as Troubles, 2014-es Lion City és 2018-as Bu Bir Ruya. Mindegyik megér egy hallgatást.

Közben The Frictions néven zenekart alapított ljubljanai zenészekkel – az együttes neve és a hangzása is meglehetős Television-rajongásra utal, de a Neil Young and The Crazy Horse is referenciapont, aztán több rendben is dolgozott a Bambi Molesters nevű ugyancsak szlovén együttessel, The Strange néven közösen is vettek fel dalokat, mindeközben pedig három duólemezt is rögzített a Walkabouts társalapító-társénekesével Carla Torgersonnal Chris & Carla néven. Eckman, mi tagadás, kiterjedt tevékenységet folytat.

Közben készültek a Chris Eckman-albumok is. A 2008-as The Last Side Of The Mountain, a 2013-es Harney Country, a 2021-es Where The Spirits Rest, és a most, 2025 elején megjelent lemez. Az albumok egyre szelídebbek, egyre takarékosabban hangszereltek, de a sűrűségük mit sem csökkent, sőt. Az új Eckman-lemezt – melyet mondhatni szokás szerint a Glitterhouse kiadó jelentet meg – átjárja a rurális táj szelleme; a lemezborító-fotó ugyan Szlovéniában készült, de készülhetett volna az amerikai Közép- vagy Észak-Nyugaton is, tulajdonképpen mindegy is. A dalokat egyben, együtt zenélve vették fel, semmi variálás – ahogy Neil Young szokta, mondja Eckman. És összesen nyolc dal, amikor végzünk az albummal, konstatálhatjuk, hogy éppen ennyi kellett.

A lemeznyitó Guinevere valami elmúlt szeremről mesél, ahogyan talán Town Lights Fade is, „a düh elmúlt, a félelem csillapodott (…) a könnyekből ezüst lett”. A Running Hot valahonnan a kelta folkból jön, a Buttercup az egyetlen lendületesebb dal a lemezen, a Laments és a Haunted Nights pedig neil youngosan hömpölyög, de nem biztos, hogy a hömpölyög a legjobb szó ezekre a finom, hullámzó mozdulatokra. Aztán végképp a melankóliába fordulunk az utolsó két dalban. „Alacsonyan szállnak a darvak, a darvak hazafelé repülnek”, énekli az idegenben otthonra lelt Eckman a The Cranesben, és ugyanezt a motívumot kerülgeti a Leonard Cohent idéző lemezzáró, zongorás The Last Train Home.

Közben ötödször is meghallgattam.

[Chris Eckman itt lesz az idei Budapest Ritmo fesztiválon. Egy beszélgetésen vesz majd részt a Magyar Zene Házában.]