Jó a világ végéig | Az új Cure-lemezről

A legjobb 1992 óta.

A napokban Kemény István Lovag Dulcinea című új kötetét olvasgattam. Don Quijote már nem indul a szélmalmok ellen, otthon szürcsölgeti a teáját, helyette a könyv címadója, az ifjú lány kóborol a világban. Közben egy metaforikus hajóból, ami a huszadik század, pakolják a dolgokat kifele szakadatlanul.

HUSZADIK SZÁZAD
Rozsdás teherhajó
Az hozott mindent
Húsz éve kikötve
Húsz éve rakják
Rakodják
Hordják ki belőle
Darukkal targoncákkal
Algoritmusokkal
A mindent

Egy elmúló világ díszletei. Egy elveszett világ dalai.

Megnéztem azt a videót, amit az új Cure-lemez előzeteseként raktak fel a Youtube-ra – Robert Smith válaszol kérdésekre, beszél mintegy egy és háromnegyed órában a lemez születéséről, az odavezető útról, a dalokról, ihletről, a zenekarról. Robert Smith egészen anakronisztikus figura így kétezerhuszonnégyből nézve, akárha egy a romantika korából, vagy a tizenkilencedik század második feléből, végéről itt maradt költő lenne, aki az udvarháza szobájában mélázik a mindenségen, afféle ködlovag, vissza is találunk itt Don Quijotéhoz.

Nem véletlen az sem, hogy a lemezt fölvezető egyik dalt, az Alone-t Ernest Dowson 1902-es Dregs című verse ihlette. „This is the end of all the songs man sings”, zárja versét Dowson, „This is the end of every song that we sing”, ez pedig az új Cure-album első számának első sora. Az album borítóján egy monolitikus szoborfej, a néhai szlovén szobrász, Janez Pirnat alkotása (itt írtam róla), a lemezelőzetes dalok videóiban a végtelen űrben lebeg, egy darab megmunkált kő egy elveszett világ világból, ami a végtelenbe vagy a semmibe tart.

Robert Smith huszonévesen is hitelesen énekelt az elmúlásról, a rettenet, hogy harmincéves lett, egy teljes albumot fialt, ez volt a Disintegration, mostanra pedig egyenesen hozzáöregedett a dolgok végének elbeszéléséhez. A dolgoknak elrendelt ideje van, ennek a lemeznek minden bizonnyal ez most az elrendelt ideje. A zenekar legutóbbi albuma, a 4:13 Dream 2008-as. Smith abban a hosszú videóban sok más minden mellett beszél arról is, hogy a kétezres években a Cure rossz köröket futott, aztán mire magára talált az együttes, a kétezertízes évek végére, és mire jött a kétezertizennyolcas negyvenéves jubileum, Smith éppen azt gondolta, az a megfelelő alkalom, hogy lezárja együttese történetét. Végül nem így történt, dalötletek tömkelege gyűlt fel a fiókjában, azokból lett a most megjelent Songs Of A Lost World, és ha minden igaz – bár a Cure esetében erre sosem lehet, hogy stílszerű legyek, mérget venni – jönnek még új nagylemezek.

A Songs Of A Lost World monolitikus, mint a szoborfej a borítón. Nem kaleidoszkópszerű, mint a Head On The Door, a Kiss Me Kiss Me Kiss Me, vagy, hogy egy rosszabbul sikerültet említsek, a Wild Mood Swings, hanem egyetlen hangulatból, kis túlzással egyetlen hangzásból faragták, pontosabban nagyjából abból a hangulatból és abból a hangzásból, mint a Pornographyt, a már említett Disintegrationt vagy a Bloodflowerst. Nyolc dal, ötven perc, tehát hosszú dalok – a leghosszabb az albumzáró Endsong több mint tíz perces –, amik időt és figyelmet kérnek maguknak. Úgy is, hogy némelyik hosszú-hosszú zenei felvezetéssel indul, ez nem újdonság Robert Smith dalszerzői praxisában, és úgy is, hogy időt kérnek, hogy felfedjenek mindent, ami bennük van. Megérdemlik.

Az idő múlása, az elmúlás van tehát a terítéken – Smith szülei és bátyja is meghaltak az elmúlt években, „Something wicked this way comes / To steal away my brother's life” énekli az I Can Never Say Goodbye című dalban, szokatlanul tárgyszerű megfogalmazás ez egy Robert Smith-szövegtől –, de belegabalyodhatunk a párkapcsolatok pókhálóiba is, vagy alászállhatunk azok mélységeibe – „Oh, it's misery the way we fight / For bitter ends we tear the night in two / I want your death, you want my life / We tell each other lies to hide the truth”, ez a Warsong című dalból vett idézet –, és itt van a már emlegetett eltűnőben lévő világ, a kemény istváni rozsdás teherhajó is, hallgassuk csak a himnikus és emelkedett Nothing is Forevert: „I know, I know / That my world has grown old / And nothing is forever / I know, I know”, ám nem hagy el minket a remény sem, „Promise you'll be with me in the end / Say we’ll be together and that you won't forget”.

A lemez két legsúlyosabb dala a közepére került, a már említett Warsong, amit a Cure lemezes történetében debütáló, korábban David Bowie-val együtt zenélő Reeves Gabrels megkínzott gitárhangjai töltenek meg, és a furán funkos, ugyancsak Gabrels remek gitárjátékát prezentáló Drone:Nodrone, ami – ha szabad ezt a szót használni – a legpoposabb szám a lemezen. Aztán ráfordulunk az album végére: az All I Ever Am fölteszi a kérdést, hogy mit kezdjünk a számtalan gondolattal, álommal, velünk élő szellemmel, a múlttal, az emlékekkel, azzal, amiben hiszünk, mindennel, ami bennünk lakik. Végül pedig jön a lemez grandiózus lezárása, a már ugyancsak fölemlegetett hömpölygő, végtelen, egészen fantasztikus Endsong, ami egy kicsit sem optimista. A szerző kint áll a kertben, a vérvörös Holdat nézi, eszébe jut a fiú, aki valaha volt, az álmaira emlékezik, „hogy lettem ilyen öreg én”, kérdezi. „It's all gone, it's all gone / Nothing left of all I loved” továbbá „It's all gone, it's all gone / I will lose myself in time”, ide érkezünk meg a lemez végén, nothing, ez az utolsó szó.

A Songs Of A Lost World a Wish óta készült legjobb Cure-album.

fotó | Szondy Dalma