Lehetne ez egy új TV On The Radio-lemez is, pedig nem az
Miközben mégis majdnem: a TVOTR-énekes Tunde Adebimpe első szólólemeze. Jól sikerült: okos, élvezetes, érzelmes, szórakoztató.
A TV On The Radio a 2000-es évek elejének, az akkori poszt-new wave-, indie-eresztésnek az egyik legizgalmasabb új zenekara volt. Bár, ami azt illeti, nem könnyű odasorolni, vagy akárhova is: az akkor induló együttesek közt meglehetősen sajátos hangot képviselt. Déri Zsolt kolléga találóan doo-wop-Radioheadnek nevezte, amivel a szerző azt akarta mondani – és jól is mondta –, hogy itt valami olyasmi keveredik az art poppal, ami esszenciálisan a fekete zenékből, a funkból és a soulból, vagy akár a hiphopból ismerős. És akkor még ott van, hogy a zenekar nulladik anyaga OK Calculator címmel jelen meg. Ráadásul a felállás meg úgy nézett ki, hogy három fekete zenész (Tunde Adebimpe, Kyp Malone, Gerard Smith, Jaleel Bunton) mellett egy fehér gitáros-billentyűs-producer (David Sitek) keverte az ízeket.
Négy lemezt adtak ki, Desperate Youth, Blood Thirsty Babes (2004), Return to Cookie Mountain (2006), Dear Science (2008), Nine Types Of Light (2011), és az utolsó album, a Seeds (2014). Sitek mindemellett kiterjedt produceri tevékenységet folytatott: saját zenekarán kívül olyanokkal dolgozott együtt ezekben az években, mint a Yeah Yeah Yeahs, a Foals, Scarlett Johansson, Santigold, a Beady Eye, Kelis és még sokan mások, sőt, Maximum Balloon néven és címmel szólólemezt is készített.
A zenekar életműve végig színvonalas, de az első három lemez kiemelkedik, azok közül is a Return to Cookie Mountain, amin – a Province című dalban – olyan poptörténeti hős vendégeskedik, mint (tadamm!) David Bowie. Most azon túl, hogy ez mennyire menő és különleges, ez azért nagyon passzolt a TV On The Radióhoz, a zenéjükben, az attitűdjükben tényleg rengeteg van a(z Eno és) Bowie-féle artisztikus hozzáállásból. Amúgy ebben az időszakban nem a brooklyni zenekar volt az egyetlen új formáció, ami felé Bowie tájékozódott: egy évvel korábban, a 2005-ös Fashion Rock Awardson például együtt lépett színpadra a kor másik ünnepelt új zenekarával, az Arcade Fire-rel.
No, de a TV On The Radio 2013-tól 2024-ig szünetelt, tavaly újra aktivizálta magát, koncertezni kezdett, tíz fellépése volt 2024. novemberében és decemberében. Úgy, hogy Sitek – és persze a 2011-ben elhunyt Gerard Smith – nincs velük a színpadon, ellenben nem lépett ki az együttesből.
Viszont lemezt nem a zenekar adott ki, hanem az énekes, Tunde Adebimpe. Ami, hallva a dalokat, tulajdonképpen lehetne Tv On The Radio-lemez is.
Adebimpe, aki nigériai bevándorló szülők gyermekeként jött a világra 1975-ben és eredetileg képregényrajzoló, már a zenekar hosszú hiátusa előtt is vendégeskedett számos helyen, ahogy azt a fiatalok mondják: részt vett számos kollabban. 2008-ban Nevermen néven zenekart alakított többek közt Mike Pattonnal, közreműködött a Yeah Yeah Yeahsben (sőt, klipet is rendezett nekik), énekelt a Massive Attack Pray For Rain című számában, bedolgozott Sitek említett lemezére, három dal erejéig ott volt a Tinariwen 2011-es Tassili című lemezén, 2012-ben összehozott egy újabb zenekart Higgins Waterproof Black Magic Band néven. Pár filmben is felbukkant: többek közt a 2008-as Rachel esküvője című moziban, a 2017-es Pókember: Hazatérésben, a 2024-es Twister – Végzetes viharban.
Szóval, ha úgy vesszük, meglehetősen sokáig tökölődött, hogy mit kezdjen magával, a végeredmény pedig, ahogy említettem, végül nem valami elképesztő elrugaszkodás. Ami egyébként, hallgatva a lemezt, nem probléma, mert a Los Angelesben Walter Zoby társproducerrel felvett, a legendás alternatív kiadónál, a Sub Popnál megjelent Thee Black Boltz azért nem is biztonsági játék. Ha messziről nézzük, tényleg ugyanazok az alkotóelemek, ízek, attitűdök, amik a TV On The Radio esetében: kísérletezés, popérzékenység, egy kis indie (bármit is jelentsen ez ma), egy kis elektronika (nem tudom, érdemes ezt ma még így külön emlegetni?), még akusztikus gitározás is. Mondjuk azt, hogy izgalmas kortárs popzene, és akkor kellően inkluzívak vagy -vek vagyunk.
A címadó, bevezető hangjáték után jön a tavaly októberben kiadott első lemezelőzetes kislemezdal, a lendületes, zakatolós Magnetic, amiről – bocs, hogy ismétlem magam – ha nem mondják, hogy szólódal és idei, simán rávágnám, hogy valami régi TVOTR. „Az ember, aki megette a Holdat (…) / Arany a homlokán / Átgázol a tömegen / Úgy mozog, mintha nem lenne holnap / Mindent összezúz, míg nem marad csak homok és kő” – énekli az elektronikus grúvra épülő Ate The Moon című dalban. Vajon mire gondolt a költő, szmájli? A riffelős Pinstack kifejezetten könnyed és vicces, Beatles-es kuplé is lehetne, ha áthangszerelnénk. A Drop alja beatboxolás, a teteje csilingelés, és nagyon jól passzol a kettő.
És kifejezetten jól áll neki az akusztikus gitározós, balladás ILY is, ami azonban, mint olyan, meglehetősen különös Adebimpe világában. A dal a zenész néhány évvel ezelőtt szívrohamban elhunyt húgának szól; Jumoke egy héttel azután halt meg, hogy az idén 50 éves zenész aláírta új lemezszerződését. A The Most szakítós dal nyolcvanas éveket idéző szintikkel (olyan, mint a Yazoo-dal mai gépi dobhangzásokkal megtámogatva, szinte hallom Alison Moyet hangját), és egy kis reggae-s csavarral. Aztán megyünk tovább a hullámvasúton: az egyszerre légies és lüktető God Knowst pedal steel repteti el, a Blue viszont szorongató, „Lent a városban a gonoszság úgy terjed, mint a betegség / Annyi ördög és oly kevés együttérzés”, míg a Something New soulos-elektrós-diszkós, szélről a New Order is befigyel. Ez utóbbi a legslágeresebb dal a lemezen. A záródal, a dobgépes-zongorás Streetlight Nuevo minden tekintetben stílszerű befejezés: hozza a doo-wop-Radiohead-stílt, egy újabb szám, ami úgy, ahogy van, nagyon is lehetne TV On The Radio-szerzemény, és mint ilyen, a megőrizve folytatás szép gesztusa a bemutatkozó Tunde Adebimpe-lemezen.
Oké. Azért egy TV On The Radio-albumot is el tudnék viselni. Koncert, mármint TVOTR, viszont lesz, itt a közelben: 2025. június 25-én a bécsi Gasometerben.
