Pete(r) Doherty él, és még élvezi is
Egy normandiai kisvárosban lakik a családjával, most jelent meg az új lemeze. Arról is írtam, meg az életpályáról is.
Ami a minimumprogramot illeti, az már önmagában nagyon szép teljesítmény, hogy Pete, vagy ahogy a most megjelent új nagylemezén is nevezi magát, Peter Doherty él. Egyáltalán nem volt ez nyilvánvaló húsz vagy éppen tíz évvel ezelőtt.
Az 1979-ben született gitáros-énekes-dalszerző a kétezres évek legfőbb elegánsan elveszett indie-poszterfiúja volt, aki, miközben a Carl Barattal közösen frontemberelt Libertines-zel jól befutott, az egyik elvonóról a másikra ment – még egy thaiföldi buddhista koolostorral (ezt véletlenül elgépeltem, de most már így hagyom), a Wat Tham Krabokkal is próbálkozott, ha jól gondolom sikertelenül –, de volt, hogy kirabolta Barat lakását, ami miatt hat hónapra börtönbe került, közben pedig a lapok címoldalán szerepelt részben a botrányaival, részben a magánéletével, például a hóna alatt Kate Moss szupermodellel.
Igazi underground szappanopera volt. És a romantikus művész archetipikus története punkos felhangokkal, Keats and Yeats, Oscar Wilde, Arthur Rimbaud és Sid Vicious. Doherty tehát nem halt bele a drogokba, de az évek alatt folyamatosan voltak kábítószeres ügyei – még 2019-ben is letartóztatták egyszer Párizsban kokainbirtoklásért. Egy 2022-es interjúban azt nyilatkozta, hogy 2019 decembere óta tiszta.
A Libertines első periódusában még így is összehozott két elég jó lemezt, a 2022-es Up The Bracketet és a 2004-es cím nélküli albumot.
A folyamatosan a határon autózó Doherty aztán Babyshambles nevű, kezdetben párhuzamos zenekarával is képes volt emlékezetes gesztusokat tenni és jó dalokat írni. A 2005-ös Down In Albionon ott a Fuck Forever, a 2007-es Shotter’s Nationön meg a Delivery, amiből Magyarországon is slágerféleség lett, köszönhetően az akkoriban startoló MR2-Petőfi Rádiónak.
És ha már előkerült az Albion szó. Ez a motívum központi szerepet játszik Doherty dalszerzői világában és esztétikájában. Albion a talán sosem volt, elveszett, romantikus Anglia képe. Részben talán a viktoriánus kort idézi fel, a legmodernebb modernitás előtti időket, részben a hatvanas évek szigetországát, a beatkorszakot. Doherty alakja egyébként sem az a kifejezett rocksztárfigura. Inkább a romantikus művész képe. Lehetne akár író vagy költő is (és majdnem lett is, kamaszként komoly irodalmi versenyt is nyert). Ilyen értelemben olyan, mint Nick Cave vagy Leonard Cohen. Dalszerzőként pedig annak a régivágású iskolának a folytatója – egy legutolsó példánya? – ahová a Kinks-vezér, Ray Davist vagy a Waterboys-alapító Mike Scottot sorolhatjuk. Másrészt meg igazi english eccentric, mint mondjuk Jarvis Cocker, aki, hasonlóan Dohertyhez, ugyancsak Franciaországba költözött.
Na, de vissza az életműre. 2009-ban kihozott egy közepes szólólemezt Grace/Wastelands címmel, majd néhány év hallgatás után jött egy új Babyshambles-album (Sequel to the Prequel), 2015-ben egy egészen jó új Libertines-album, az Anthems for Doomed Youth, aztán pedig egy szólólemez (Hamburg Demonstations, 2016) és egy kvázi-szólóalbum (Peter Doherty & the Puta Madres).
Az, hogy a most megjelent új Peter Doherty-album jó, nem meglepő, hiszen főhősünk évek óta remek formában van. A feleségével, Katia de Vidasszal 2020 óta Normandiában – a Le Havre-től nem messze fekvő tengerparti kisvárosban, Étretat-ban – élő Doherty, akinek időközben megszületett a második gyereke, 2022-ben felvett egy remek duólemezt Frédéric Lo francia gitáros-énekessel. A lezárások időszakában fölvett Fantasy Life Of Poetry and Crime után két évvel, tavaly meg jött egy kifejezetten fasza új Libertines-album, az All Quiet on the Eastern Esplanade.
És akkor most itt a már emlegetett album, ennek a cikknek az apropója, a Felt Better Alive, aminek nem csak a címében van életöröm, hanem a hangoltsága is olyan, hogy a szplínen is átsüt a normandiai napfény. Ami a zenei mátrixot illeti, nagy meglepetés nem érhet bennünket: a brit hatvanas évek hangulata leginkább, Kinks- és Small Faces-hatások, egy kis brit folk, egy kis brit indie, egy kis Madness, egy kis music hall, Dohertynek amúgy nagy kedvence az ebből a hagyományból táplálkozó Chas & Dave duó.
A tizenegydalos album azonnal fölpakolja a tájképet és megadja az alaphangot, amikor a normadiai életet felskiccelő, romantikus vonósokkal nyakon öntött Calvadossal indít. „Csitt, drágám, ne sírjál / Apa édes altatódalt írna neked / És ha ez a dal sláger lesz / Apa egy csomó menő cuccot vesz majd neked” – nem csak romantika van itt, hanem humor is, a finoman smiths-es Pot Of Gold ezekkel a sorokkal nyit. A The Day The Baron Died ködös-romantikus Albionba révedés, annyira Ray Davies-iskola, hogy annál olyanabb nem is lehetne. A Stade Oceán stílszerűen vízparti hömpölygés hangos gitárokkal, az Out Of Tune Balloons pedig két és fér perces akusztikus gitáros-hegedűs, dobseprűs, lebegős dalocska, amit akár a lakóhelyének valamelyik kávézójában is előadhat, ha úgy alakul. A dal első strófájában az égen ott repked a Beatles Lucy-ja is.
A címadódalt Alex Turner is elirigyelné, vinné is már a Last Shadow Puppetsbe. Az Ed Belly önirónikus kabarébagatell az elveszett, önpusztító dalnokról, a remek ír folkénekesnővel Lisa O’Neillel – akit láthattunk énekelni Shane McGowan temetésén is – felvett Poca Mahoney pedig simán elfért volna a Libertines vagy a Babyshambles repertoárjában is – a tartalmát tekintve is, hiszen egy dílerről szól. A drogtematika aztán a Fingee című két percesnél is rövidebb tréfás-pszichedelikus dalocskával is folytatódik, majd jön a lemezzáró Prêtre De La Mer, ami nem csak olyan, mint egy Coral-dal, hanem – mint ebből az interjúból ki is derül – kifejezetten hommage a Doherty-ékkel egy évfolyamban startoló, remek scouser együttesnek. De ez még nem minden: a dalban közreműködik az a tiszteletes, bizonyos Didier, aki Doherty-t összeadta a feleségével, és aki a lányukat megkeresztelte.
Egy angol kisúr Normandiában, az új lemeze nem zseniális, de nem is kell annak lennie, elég annyi, hogy kifejezetten jó, és tényleg komoly teljesítmény, hogy él és dalokat ír. Kiegyezem döntetlenben.
