Rövid év végi óda a Szondi utcához
Ennél jobb dolog nem történt 2024-ben Magyarországon. Közel ilyen jó se.
Most, hogy kijött a Szondi utca karácsonyi kiadása, már bátran ki merem jelenteni, hogy a legjobb, ami a tágan értelmezett magyar közéletben 2024-ben történt, sőt, talán helyesebb, ha azt mondom, az egyetlen jó dolog, ami ebben az évben történt, az a Szondi utca rajzfilmsorozat (ha nevezhetem így). Úgy jött áprilisban, mint a, nem is tudom, egy pohár víz a Szaharában.
Az első pillanattól lenyűgöző, és miközben már az első epizóddal nagyon magasra tette a lécet, később sem adta alább. Nem azt mondom, hogy ugyanúgy imádom az összes elkészült Szondi utcát, de egyetlen olyan rész sincs, ami gyenge volna, és ami fontosabb, egyetlen olyan rész sincs, ami akár csak egy jottányit is engedne a márka könnyednek tűnő, de nagyon is markáns esztétikai és tartalmi sztenderdjéből.
Éppen ezek a sztenderdek teszik a Szondi utcát olyan kivételessé.
A Szondi utca ihletője a magyar közélet, de nem csak az, van itt közérzeti szagminta, a hétköznapok apró, de markáns megfigyelései, élesszemű kisrealizmus, finom humor, szeretetteljes melankólia. A „Szondi utcában” a közélet főszereplői a mindennapi élet figuráival keverednek, a politikusok mintegy belesimulnak a mindennapokba. Az alkotó alapállítása nem az, hogy valaki mást kell hibáztatni az életünkért. Persze ennek az ellenkezőjét sem jelenti ki. Roznár Levente – ő az alkotó – a maga bonyolultságában képes ábrázolni a közélettel összefonódó mindennapokat. Miközben igazságosan oszt minden irányban: megkapja a magáét a kormány, Orbán, Gyurcsány, Magyar Péter, az ellenzéki közvélemény, az egybites NER-hívők társasága, a Tisza párt-szekta. A sajtó. És így tovább.
De a Szondi utca igazi szuperereje a részletekben és a tónusban rejlik. Ja, és a szereplők megformálásában. Az aktivista lelkű ellenzéki gyerek, a furasrác, a nyakkendős macska (a nyakkendős macska!), a kocsmáros, a szociotájképet biztosító figurák – és akkor ehhez jönnek az epizódonként tömegével elrejtett apró meglepetések, easter eggek, az ismerős városi tájképek, a szürreális és mágikus realista fordulatok, a klasszikus magyar rajzfilm hagyományait felelevenítő rajzolói és történetmesélői attitűd. Egyáltalán nem véletlen, sőt, talán inkább szükségszerű például Gombóc Artúr vagy Mézga Aladár felbukkanása a Szondi utca adott epizódjában.
És akkor mindennek a tetejében a tónus. A Szondi utcában az a legjobb, hogy miközben az ország egyik fele ma még a korábbiaknál is jobban le akarja üvölteni, le akarja gyalázni, adott esetben meg is akarja semmisíteni a másik felét – mármint oda-vissza –, Roznár valami végtelen nyugalommal és szeretettel, és példamutató távolságtartással képes megmutatni nekünk, tükröt tartani elénk, hogy kik és miben vagyunk. Teszi ezt úgy, hogy nem didaktikus, nem (passzív) agresszív, nem magasajnáltató, nem fentről lefele beszélő, nem demagóg, nem a patás ördögöt akarja láttatni egyik vagy másik oldalon, hanem egyszerre megnevettet és elgondolkodtat bennünket. Remélem, ez így is marad. Nagyon nagy szükségünk van rá.
Az év produkciója, az év embere.
