That is that
Jegyzetféle David Bowie halálának 10. évfordulójára.
Nagy évfordulókon mindig elhangzik a kérdés, hol voltál, amikor. Amikor összedőltek a tornyok, hogy csak az elmúlt negyedszázad legmegrendítőbb globális eseményét említsem. Egyébként egy próbateremben álltam és gitároztam. Aztán jött egy telefon. Befejeztünk a zenélést, mindenki hazament. És hol voltam, amikor David Bowie meghalt. Ültem a vécén. Hétfő reggel, otthon. Pörgettem a Facebookot természetesen. Egyszer csak a szemem elé került a hír, talán épp Bowie oldalán, hogy meghalt. Rutinosnak nevezhető hírfogyasztóként azért kételkedtem – jó pár hoaxot láttunk már akkor is a digitális térben (digitális tér, ebből is szép állandó jelzős szerkezet lett). Még akkor is, ha a hivatalos oldala írja, mi van, ha feltörték.
De aztán beindult a hírgyár, a nagy hírügynökségek, a nagy világlapok sorban hozták. Hülyén hangzik, hiszen minden elmúlik ebben az árnyékvilágban, de az valahogy mégsem volt a lehetséges forgatókönyvek között, hogy David Bowie meghal. Hiszen, hát David Bowie nem hal meg, nem abban a dimenzióban játszik. Ezt persze csak most, így utólag költöm hozzá magyarázatként vagy értelmezésként, de az valóban olyan valószínűtlennek tűnt, hogy David Bowie egyszerűen csak fogja magát, és elhalálozik. Nem szoktam megkönnyezni híres emberek halálát – alkalmasint megrendítenek, megindítanak, de az megint más kérdés –; olyan giccses, amikor ilyen módon azonosul az ember a távoli hírességgel, de Bowie halálakor ez történt.
Hogy mit és miért könnyeztem meg, az jó kérdés, azt talán még most sem tisztáztam magamban – az ember minden bizonnyal egy kicsit magát is siratja ilyenkor, ilyen módon is szembetalálkozik az elmúlással, de talán van itt más is. És ez a más minden bizonnyal az, hogy – bocsánat, nagy szavak – hogy a létezés szövetéből ilyenkor kiszakad egy jelentékenynek nevezhető darab, ami persze nem úgy fontos, mint amikor az apád, az anyád, a nagyszülőd, a barátod megy el, hanem úgy, hogy a valóságunk reped meg, az pedig ugyancsak tud megrendítő lenni.
A Bowie-életműről már annyi mindent leírtak -tunk -tam; a mi itt töltött életünk egyik legfontosabb kulturális, de talán elragadtathatom magam, szellemi teljesítménye, érdemes megállni egy pillanatra itt a tizedik évfordulón. Nem csak Zalai Imréné lett egy kicsit magányosabb.
**
Mindemellett annak is most volt tíz éve, hogy megjelent David Bowie Blackstar című lemeze (Bowie születésnapjához igazítva). A Blackstar album mai füllel is elképesztő, Donny McCaslin, Tim Lefebvre, Mark Giuliana, Ben Monder és Jason Lindner hatalmasat zenélnek Bowie mögött. Ahogyan ezt a lemezt Bowie összehozta, már a kijárat felé haladva, az egészen drámai és megrendítő (és felemelő – a koncentráltság, a tiszta fej, az ihletettség nagy példája).
Azt a videót, amit a fenti kép felidéz, a Blackstarét, meg a Lazarus című dalhoz készítettet is, amit Johan Renck – az egyori Stakka Bo-csávó, később kliprendező, Csernobil-sorozat, stb. – rendezett, ma is ugyanazzal a döbbenettel nézem. Vizuális költészet, szimbólumok erdeje.
Bowie életművéről meg még mindig ugyanaz a szöveg jut eszembe, amit a halála után a Jagjaguwar kiskiadó posztolt: “With no Bowie, there is no Joy Division. With no Bowie, there is no Björk. With no Bowie, there is no Kanye West. Rather than a cornerstone himself, he is the blueprint that tells us, where to put the cornerstones”. Vagyis, hogy nem sarokkő ő, hanem ő mutatta meg, hova kell tenni a sarokköveket. De még mennyire.