Trainspotting 30

Lust for life.

„Válaszd az életet, válaszd a munkát, válaszd a karriert, válaszd a rohadt nagy tévét! Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD-lejátszókat és elemes konzervnyitókat! Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást, válaszd a fix kamatozású jelzálogkölcsönt, válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat! Válassz szabadidőruhát és hozzá illő sporttáskát, válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban! Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy! Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító tévés kvízjátékokat! Tömd tele a szádat ócska szemét ételekkel! Válaszd a végén a rothadást! Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban, élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd! Válaszd a jövőt, válaszd az életet! De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet.”

Ez a főszereplő, Renton monológja az 1996. február 23-án bemutatott, tehát a napokban 30 éve mozikba került Trainspottingban. Az ilyenek miatt több mint egyszerűen „csak” jó film az 1993-ban megjelent azonos című, az 1980-as évek végén a skóciai Edinburgh-ben játszódó Irvine Welsh-regényből készült Danny Boyle-mozi. Boyle előtte egyetlen filmet rendezett, az 1994-es Sekély sírhantot (Shallow Grave), abből a moziból jött egyébként a Trainspotting főszereplője, Ewan McGregor. A Welsh-regényt a film producere, Andrew Macdonald 1993-ban egy repülőgépen olvasta, akkor ugrott be neki, hogy ebből filmet kellene csinálni.

Bátran kijelenthetjük, a Trainspotting korosztályi, generációs élmény, a korszellem tömény kicsapódása, meghatározó (pop)kulturális fenomén – és tartós áru, ma is működik, jól öregedett, hogy ezt a rettenetes zsurnalizmust is idedobjam –, a kiábrándult, kibukott, a konzummennyországból undorral kiforduló, posztnyolcvanas X generáció briliáns brit konfessziója. A film vizuális világára és általában a hangulatára olyan előképek, társművészeti alkotások és alkotók hatottak, mint Francis Bacon festő, Thomas Pynchon Súlyszivárvány című kultregénye, vagy a Mechanikus narancs – a kortárs mozifelhozatalból pedig sokan a Pulp Fictionhöz hasonlítgatták, bár amennyi a hasonlóság, annyi a különbség is.

Az egyszerre vicces, tragikus, érzelemdús, elgondolkodtató és mozgalmas történeten felül pedig belénk égtek a zenék – az Underworldtől a Blurön át Iggy Popig; a Trainspotting filmzenéje nettó slágerparádé, a korszak evidens bulikelléke –, a figurák – a már említett Renton (akit a már ugyancsak emlegetett Ewan McGregor játssza), Bigbie (Robert Carlyle), Diane (Kelly Macdonald), Sick Boy (Jonny Lee Miller), Spud (Ewen Bremner) –, vagy éppen a film legendás plakátképe a szereplőkkel, ami meg a retinánkban rögzült, mémesedett, emblematikus fotó lett.

A filmnek 2017-ben lett folytatásfélesége, a T2 Trainspotting. Nos, az már inkább csak felejthető.